Ausztriát mindenki ismeri, van egyfajta érzése az embernek, amikor átlép
a határon és olyan elképzelhetetlennek tűnő dolgokba botlik, mint az hogy az
utakon több az autó, mint a kátyú. A gyalogos átkelőhelyek ki vannak világítva,
az utcák tiszták, nincs mindenhol cigarettacsikk elszórva és még lehetne
folytatni a sort. Ausztria egy élhető ország, annyi hibával, hogy rossz nyelvet beszélnek. El sem merem képzelni, honunkat hányan hagynák el
mosogató menedzseri pozícióért, ha mondjuk angolul beszélnének a népek
alapjáraton, de lépjünk is tovább, Magyarország is jó hely, csak alkalmazkodni kell.
Semmering. Aki szeret síelni, vagy egyszerűen csak rajong a
vasútért, az valószínűleg ismeri ezt a települést. Novemberben síelni nehézkes
a füvön, valamint a lábam olyan szoros kapcsolatban van a síléccel, mint a Lui
Vuttyon cipővel (gy.k: semennyire), ezért könnyen kitalálható, hogy mi a vasút
fotózását tűztük ki célul. Nagyjából 350 kilométert kell az úton töltetnünk, ha
elakarunk jutni a helyre, ami 3-4 óra alatt teljesíthető. Ennek tudatában közeli kirándulóhely, vagy utazási célpontnak számít a terület. Mi kimaxoltuk a
kocsit, öten mentünk, odafele pedig már fokozódott a hangulat is.
Mivel csak egy hétvégére mentünk, ezért muszáj volt
kihasználnunk minden napkeltét és napnyugtát. Első éjszaka sikerült 3
órát aludni, mivel hajnali 4 órakor már el kellett indulnunk, hogy felérjünk
napkeltére. Korainak tűnt a 4-es indulást, tekintve hogy 6-kor van napkelte, de
hittünk Tominak, hogy kelleni fog ennyi idő. Szükség is volt a korai indulásra, mert miután letettük az
autót, nem kis túra várt ránk. A sötétben nem tűnt fel, hogy milyen magasan is
vagyunk, csak az hogy a fák sziluettjei kezdenek eltűnni, valamint négykézláb
megyünk a mohás talajon felfele. Amikor felértünk csodaszép látvány tárult
elénk. A napkeltét innen néztük végig, valamint ráadásként egy órát még fent
maradtunk, mert a reggeli fények a legszebbek. Utána is azért indultunk vissza
a szállásra, mert a szoba árában benne volt a reggeli, mi pedig magyarok
vagyunk. És éhesek.
Estére még egy kis túrázás maradt a 20 schilling blick
nevezetű hely felé, valamint egy vasúti alagút fölé mentünk fel. A vasút
mellett volt egy kis ház, valószínűleg valamilyen üzemi épület, ahonnan kijött
egy idősebb úr és megkérdezte, hogy „Was machst du?”, tehát mit csinálunk.
Mondtuk, hogy „Zug fotografie” és békén is hagyott minket.
Utána visszatértünk a szállásra, ahol átgyalogoltunk enni
egy jó töltött rántotthúst, hogy legyen erőnk a csillagfotózáshoz is. Bár
kellemetlenül hideg volt, de olyan gyönyörű csillagos volt az ég (tudom az
mindig csillagos és csak azért láttunk ennyi csillagot, mert a fényszennyezés
nem zavart be), hogy azért megérte fagyoskodni.
Vasárnap reggel ismét korán szólt a vekker, itt még mi sem
tudtuk hova megyünk, csak azt tudtuk, hogy milyen képet akarunk csinálni. Nem
teljesen a tervezettnek megfelelőt, de egy nagyon hasonló spotot sikerült
találnunk, ahol teljes nyugalomban fotóztuk végig az első fél órát. Aztán
egyszercsak sziklamászók jelentek meg mellettünk.
Miután a szálláson ismét bekajáltunk és összepakoltunk,
hazafele jövet Gloggnitznál megálltunk még egy-két órára. Teljesen olyan volt,
mint az ember képzeletében a táj, hegyoldalban legelő tehenek a gyönyörű zöld
füvön, a háttérben hatalmas hegyekkel. Szokták mondani, hogy olyan, mint egy
festmény, de ez hülyeség, ez a kép éles volt és sok bites. J
Apropó, a teheneknek az egyik oldalt rövidebb a lábuk,
hogy ne essenek le a hegyről úgy oldalazva?
