2018. november 25., vasárnap

Semmering, Ausztria - hétvégi kiruccanás Osztrákiába

Ausztriát mindenki ismeri, van egyfajta érzése az embernek, amikor átlép a határon és olyan elképzelhetetlennek tűnő dolgokba botlik, mint az hogy az utakon több az autó, mint a kátyú. A gyalogos átkelőhelyek ki vannak világítva, az utcák tiszták, nincs mindenhol cigarettacsikk elszórva és még lehetne folytatni a sort. Ausztria egy élhető ország, annyi hibával, hogy rossz nyelvet beszélnek. El sem merem képzelni, honunkat hányan hagynák el mosogató menedzseri pozícióért, ha mondjuk angolul beszélnének a népek alapjáraton, de lépjünk is tovább, Magyarország is jó hely, csak alkalmazkodni kell. 



Semmering. Aki szeret síelni, vagy egyszerűen csak rajong a vasútért, az valószínűleg ismeri ezt a települést. Novemberben síelni nehézkes a füvön, valamint a lábam olyan szoros kapcsolatban van a síléccel, mint a Lui Vuttyon cipővel (gy.k: semennyire), ezért könnyen kitalálható, hogy mi a vasút fotózását tűztük ki célul. Nagyjából 350 kilométert kell az úton töltetnünk, ha elakarunk jutni a helyre, ami 3-4 óra alatt teljesíthető. Ennek tudatában közeli kirándulóhely, vagy utazási célpontnak számít a terület. Mi kimaxoltuk a kocsit, öten mentünk, odafele pedig már fokozódott a hangulat is.


Mivel csak egy hétvégére mentünk, ezért muszáj volt kihasználnunk minden napkeltét és napnyugtát. Első éjszaka sikerült 3 órát aludni, mivel hajnali 4 órakor már el kellett indulnunk, hogy felérjünk napkeltére. Korainak tűnt a 4-es indulást, tekintve hogy 6-kor van napkelte, de hittünk Tominak, hogy kelleni fog ennyi idő. Szükség is volt a korai indulásra, mert miután letettük az autót, nem kis túra várt ránk. A sötétben nem tűnt fel, hogy milyen magasan is vagyunk, csak az hogy a fák sziluettjei kezdenek eltűnni, valamint négykézláb megyünk a mohás talajon felfele. Amikor felértünk csodaszép látvány tárult elénk. A napkeltét innen néztük végig, valamint ráadásként egy órát még fent maradtunk, mert a reggeli fények a legszebbek. Utána is azért indultunk vissza a szállásra, mert a szoba árában benne volt a reggeli, mi pedig magyarok vagyunk. És éhesek. 


Estére még egy kis túrázás maradt a 20 schilling blick nevezetű hely felé, valamint egy vasúti alagút fölé mentünk fel. A vasút mellett volt egy kis ház, valószínűleg valamilyen üzemi épület, ahonnan kijött egy idősebb úr és megkérdezte, hogy „Was machst du?”, tehát mit csinálunk. Mondtuk, hogy „Zug fotografie” és békén is hagyott minket.



Utána visszatértünk a szállásra, ahol átgyalogoltunk enni egy jó töltött rántotthúst, hogy legyen erőnk a csillagfotózáshoz is. Bár kellemetlenül hideg volt, de olyan gyönyörű csillagos volt az ég (tudom az mindig csillagos és csak azért láttunk ennyi csillagot, mert a fényszennyezés nem zavart be), hogy azért megérte fagyoskodni.


Vasárnap reggel ismét korán szólt a vekker, itt még mi sem tudtuk hova megyünk, csak azt tudtuk, hogy milyen képet akarunk csinálni. Nem teljesen a tervezettnek megfelelőt, de egy nagyon hasonló spotot sikerült találnunk, ahol teljes nyugalomban fotóztuk végig az első fél órát. Aztán egyszercsak sziklamászók jelentek meg mellettünk.


Miután a szálláson ismét bekajáltunk és összepakoltunk, hazafele jövet Gloggnitznál megálltunk még egy-két órára. Teljesen olyan volt, mint az ember képzeletében a táj, hegyoldalban legelő tehenek a gyönyörű zöld füvön, a háttérben hatalmas hegyekkel. Szokták mondani, hogy olyan, mint egy festmény, de ez hülyeség, ez a kép éles volt és sok bites. J



Apropó, a teheneknek az egyik oldalt rövidebb a lábuk, hogy ne essenek le a hegyről úgy oldalazva?