2018. május 27., vasárnap

Amerikai utazás 3. - Grand Canyon, Zion, Antelop Canyon, Monument Valley, Navajo Bridge


A harmadik nap végén útba ejtettük még a Watson Lake-t, aminek a jellegzetessége, hogy a partot kavics szerűen lekoptatott sziklák alkotják. Szintén nehéz ezt hova tenni, olyan természeti képződmény, ami jobban hasonlít valami ember által készített műhöz. Elég kiszámíthatatlan esős idő volt, egyszer elállt, egyszer nekikezdett, de végül sikerült kicsit mászkálni a tó körül.

Watson Lake
Innen szállásunk felé vettük az irányt Flagstaff-ba, ahol az esőt felváltotta a hóesés. Erős váltás volt a reggeli phoenixi kánikulához képest. Nagy nehezen megtaláltuk a szállásunkat, ahol kiderült, ezt is törölték a Los Angelesihez hasonló okok miatt. Éhesek voltunk és fáradtak, szállásunk nem volt, ezért beültünk a szomszédos Taco Bell gyorskajáldába. Sosem voltam még ilyenben, ugyanolyan frenchise, mint a meki, csak inkább amolyan mexikói ételkínálattal. Kipróbáltam a tacot, ami nagyon ízlett, ha meg már lúd, be is nyomtam hármat. Evés közben felmentünk bookingra, hátha van még elérhető szállás. Volt is, nem is kevés, ki is választottunk egy olcsót szimpatikusat. Másnap reggel jégeső esett, de az sem tarthatott vissza minket, hogy kiélvezzük a szállás nyújtotta kontinentális reggelit. Na most a kontinentális reggeli nagyjából ennyit jelent: piritós, dzsem, két fajta müzli, édes zsemle szerű képződmény, joghurt, meg még valami édes. Gyors szénhidrátbomba, irány a Meteor Crater. Szépen kiépített visitor center, hatalmas kráter, de ami a legjobb volt, az odavezető út, ahogy a fekete viharfelhők gyülekeznek a nagy pusztaság felett. Persze el is kapott minket a jégeső, de az az érzés, amikor látja az ember a koromfekete felhőket, az felbecsülhetetlen.

Meteor Crater

Meteor Crater
Ezután az utunkat a Grand Canyon felé vettük, nagyjából 3-4 óra kocsikázás után be is tértünk a nemzeti park területére, ahol még javában álltak a hókupacok az út mentén, és az idő is borongós volt. Kocsit letettük, majd nagy izgalomban rohantunk a tömeg után, hogy megpillantsuk végre a hihetetlen méretekkel bíró, évmilliók alatt készült, eddig csak filmekben látott gigászi Grand Canyont, majd mikor odaértünk, ez a látvány fogadott:

Semmi. Köd volt az egész, mintha csak egy fehér lapot tartottak volna elénk, ezért le sem fotóztam. Egyből lelombozódtunk, féltünk, hogy ha aznap nem látjuk a Grand Canyont, akkor soha, mert az idő szoros volt a többi napon. Úgy voltunk vele, menjünk tovább a kanyon mentén, hátha kitisztul, és igazunk is lett. Eddig nem sok ködös képet láttam a Grand Canyonról, ellenben nekem most sikerült róla csinálnom egy nagy adagot (persze, ahol már nem teljesen fehér az egész kép). Minden kilátó pont mellett szintén parkolók voltak kiépítve, nem kellett szinte semmit sem túrázni, amit azért kicsit sajnálok.

Grand Canyon
A naplementét a Watch Towernél vártuk meg, ahol herefagyasztó hűvös szél fújt, de ez sem tántorított el néhány indiait, hogy strandpapucsban flangáljon. Nem tudom pontosan, hogy az Antarktisz egyes részein laknak-e indiaiak, vagy szimplán túl egyszerű lények voltak ahhoz, hogy érzékeljék a hideget, de rájuk nézni is fájt.

Grand Canyon
Big Water mellett néhány mérföldre, egy útmenti kis tanyán volt a következő szállásunk, mondhatni, hogy a semmi közepén. Este 10-kor értünk be, nagy meglepetésre ketten még pont velünk együtt érkeztek, becsekkolásnál pedig kiderült, hogy ők is magyarok. Hab a tortán, hogy másnap reggel amikor ők is kijöttek reggelizni, mondták, hogy az egyikük pont átélte azt a járattörlést, amit mi, csak ő nem érte el Chicagoban az átszállást. Reggeli után az Antilop Canyont látogattuk meg, ahova előző nap a csodával határos módon tudtunk időpontot foglalni, mert valaki lemondta a saját foglalását.

Antelop Canyon
Valóban olyan gyönyörű a kanyon, mint ahogy a képeken látszik, de rengetegen vannak. Az sem segített, hogy elénk pont betettek egy kínai csoportot, akik minden félméteren szelfiket csináltak magukról, de azt leszámítva is túl sokan voltak. Nyílván, ha valaki arra jár, nem éri meg kihagyni, de fel kell készülni a kellemetlenségekre.

Utána megnéztük a nem messze lévő Glen Canyon gátat, ami elképesztően nagy, és annak köszönhető a Lake Powell létrejötte is.

Glen Canyon gát
A Navajo Bridge előző nap kimaradt, így át kellett tennünk erre a napra, túl sok időnk nem volt sajnos ott időzni, mert naplementére vissza kellett érni a Horshoe Bendhez, de elmondható, hogy megéri megnézni a hidat, illetve hidakat. Maga a táj aminek a részét képezi a két híd, az gyönyörű. Nem voltak sokan, amikor mi mentünk, talán csak egy indián árus volt rajtunk kívül a parkolóban.

Navajo Bridge
Ugye sietnünk kellett a lópatkóhoz, mert közel volt a naplemente. A parkolótól nem egész egy mérföldet kellett sétálni a kanyonig, ami a rosszabb része, hogy süppedős homokon, de ennyi baj legyen. Amit el kell mondani, hogy rengetegen vannak, a Horseshoe Bendnél, szinte le kell foglalni a helyet, ahonnan megakarod fotózni a naplementét. Egymás hegyén hátán állnak az emberek, és tőlük néhány centire a szakadék. Csodálkoztunk, hogy nem esnek le, kíváncsiságból két nappal később rákerestünk, hogy történt-e már baleset ott, és akkor olvastuk, hogy utánunk egy nappal egy phoenixi lakos leesett.. Kezdtük úgy érezni, hogy ahol járunk felperzselt földet hagyunk magunk után. Visszatérve a látványosságra, valóban olyan gyönyörű, mint a képeken. Sőt még szebb is, megint szerencsénk volt a felhőkkel, a távolban több zivatar is látszódott, felemelő volt végig nézni a naplementét.

Horseshoe Bend - Grand Canyon
Másnap, Monument Valley, itt lényegében a Forrest Gump Pointot néztük meg, valamint egy kis mellékúton lekanyarodtunk drónozni.

Forrest Gump Pont
A naplementét a Utah állam beli Arches National Parkba vártuk meg, és maradtunk még tovább is éjszakai csillagos képeket lőni. Szintén hatalmas nemzeti parkról beszélünk, és megannyi látnivalóval benne.

Arches - Double arches

Arches National Park
Este 11 körül értünk a szállásra, ami az egész utazás során a legrosszabb volt. A szállásadónk nem volt 100-as, a bankkártyát, amivel fizettünk a pult mögül kidobta hozzánk, amikor lehúzta, egy szavát nem lehetett érteni, de legalább ő sem értett minket. A szobák ajtaját nem lehetett rendesen zárni, ezért minden bőröndöt, széket odapakoltunk elé, a fürdőszoba alkalmatlan volt bármire is. Gyanús is volt, amikor megérkeztünk, hogy összesen 2 autó áll a szállásnál, abból egyet az éjszaka folyamán lánccal platóra tettek és elszállították. Reggel nem kellett sok, hogy útnak induljunk, még a reggelit is kihagytuk, ami benne volt az árban. Ahogy mentünk az úton, rájöttünk, hogy Utah gyönyörű. Minden 20 percben más táj fogadott minket, és mindegyik izgalmas volt. Sok helyen voltak kilátópontok az autópálya mentén, néhánynál meg is álltunk.

Utah
A nap főattrakciója a Zion nemzeti park volt, amire kellett volna 3-4 nap, mire rendesen megtudtuk volna nézni, de ehelyett volt rá nem egész fél napunk. Különleges kis összekapcsolt buszokkal lehet feljutni az egyes pontokra, ahonnan indulnak a túraútvonalak, a buszokat természetesen ingyenesen használhatja bárki. Mi egy könnyed másfél órás túrát választottunk, ahol egy mérföld alatt 300 méter szintemelkedést küzdöttünk le.

Zion National Park

Zion Nation Park
Ha tetszett a poszt, olvasd el az előző bejegyzéseket is az utazásról:
Repülés, autóbérlés, érdekességek
Los Angelestől Sedonáig

2018. május 21., hétfő

Amerikai utazás 2. - Los Angelestől Sedonáig


Ahogy az előző bejegyzésben is írtam, hajnalban érkeztünk meg Los Angelesbe, ahol sikeresen átvettük az autónkat. A majd 24 órás út után éreztünk némi fáradtságot, így ideje volt felkeresni az első szállásunkat a Hollywood Boulevardon. A recepciós kedvesen rámutatott a bejárati ajtóra, hogy amögött van a szállásunk (utcán), mert hogy a foglalásunkat törölték. A kártya amiről a szállásokat foglaltuk, időközben lejárt ezért nem tudták levonni a díjat róla, holott előtte emiatt telefonon fel is vettük a kapcsolatot a szállással és mondták, hogy nem lesz semmi gond, csak legyen érvényes hitelkártyánk. Úgy döntöttünk, hogy erre a pár órára már nem veszünk ki máshol szállást, alszunk a kocsiban, ha már úgyis tankot kaptunk, de előtte azért nem lenne rossz venni vizet meg némi hideg élelmet. Találtunk egy benzinkutat, ahol a nagy bevásárlást terveztük, de amikor kiszálltunk az autóból, az egyikünk kellemesen odacsípte az ujját a bölény ajtajával. Annyira, hogy a kórház is szóba jött már, de azért előtte gyorsan megakartuk venni a vizet, hogy valamivel még életbe tartsuk a félig önálló életre kelt ujjpercet. Itt azért elgondolkodtunk, hogyha az első nap ilyen színesre sikeredett, mi jöhet a további 2 hét során?
Megúsztuk végül kórház látogatás nélkül az estét, hajnal 3-4 körül lehettünk, eldöntöttük hogy a napkeltét a Griffith Obszervatóriumtól nézzük meg, de addigis hunynánk egy órát. Kerestünk egy helyet, ahol a legkisebb veszélyét éreztük, hogy 2 percen belül golyóval a mellkasunkban ébredünk, majd kis pihenés után elindultunk az obszervatórium felé. Hajnal fél 6-kor a park fő parkolója már félig meddig megtelt, el sem mertük képzelni mi van ott napnyugtakor.

Los Angeles a Griffith Obszervatóriumtól

Innen a Hollywood Sign felé folytattuk az utat, de nem túráztunk teljesen fel mögé, mert éhesek voltunk, fáradtak és gyámoltalanok.

Hollywood Sign

Kerestünk egy Walmartot, ahol bevásároltunk szintén vízből meg némi kajából, és ha már ott voltunk, beültünk a mekibe is reggelizni. Tudtam már előtte is, hogy az amerikaiak édesen szeretik az életet, de hogy a baconos, marhahúsos hamburgernek a buciját miért juharsziruppal készítik azt nem értettem. Nem volt jó. A bevitt enyhe cukormennyiséggel a vérünkben elindultunk Barstow felé, ahol az új első szállásunk volt, közvetlenül a 66-os út mellett. Kellemes indiai tulajdonosok, tiszta szobák, jó helyen. Lecuccolás után a Calico Ghost Town-t látogattuk meg, ahol a portás kedvesen annyit mondott, amikor belépőt akartunk fizetni, hogy úgy is másfél óra múlva zárnak, ezért ne fizessünk már belépőt. Itthon inkább privát felárat számolnak fel a kasszások, ha zárás előtt 1-2 órával mersz menni.

Calico Ghost Town
Calico Ghost Town



A napba még belefért, hogy a 66-os út elhagyatottabb részeit is megnézzük, ami bár nagyon feelinges volt, de 1-2 óra bőven elég rá. Rájöttem, hogy egy olyan amerikai útnak, ahol a 66-os úton mennénk végig, nem lenne értelme, mert annyira sok izgalmas dolog nincs rajta, viszont ha valaki a környéken jár, érdemes megnéznie. 

Route 66

Másnap reggel a Barstowi pályaudvarnál lőttünk napkeltés képeket, igazi sivatagos környezet, előtte én még nem tapasztaltam ilyet. Fotózás közben a dűnék mögül egy kapucnis diáksrác bukkant fel, először megilletődtünk, hogy van élet rajtunk kívül is a környéken, de valószínűleg a homokfutó iskolabuszt késhette le. 

Barstowi vasút

Összepakolás és reggeli után a Joshua Tree Nemzeti Park nyújtotta örömöket akartuk felfedezni, ami valóban gyönyörű volt. Amerikában a nemzeti parkokat nem úgy kell elképzelni, hogy leteszed a kocsit a parkolóba és bejárod a parkot, hanem kocsival kell elmenni a különböző nevezetességekhez, ahol már le tudsz parkolni. Többszáz kilométeresek is lehetnek ezek a parkok, így autó nélkül esélytelen lenne bejárni. Több kijelölt túraútvonal is van, érdemes kiválasztani 2-3-t, amit beakar járni az ember, jellemzően az amerikaiakra vannak méretezve, így 1-3 km közti hosszúságúak.

Joshua Tree Nemzeti Park

Joshua Tree Nemzeti Park

Phoenixbe menet megálltunk a White Tank Mountain Regional Park-ba, ahol kaktuszokat fotóztunk. Nagyon nagy kaktuszokat. Úgy gondoltam, hogy az egész utunk során mindenhol kaktuszok lesznek, de nem így volt, tényleg csak néhány helyen lehetett látni őket. Az autópályán egyébként néhány kilométerenként kidurrant abroncsok hemzsegtek, továbbá elég sok szemét volt lerakva az út mellé., viszont ez utóbbi csak erre a vidékre vonatkozott.

White Tank Mountain Regional Park

A phoenixi szállásunk kevésbé tetszett, mint az előző napi, elég gettós környék volt, 2 nappal később kiderült, hogy miután elhagytuk a szállást, lövöldözés volt néhány sarokra a szállásunktól. Úgy látszik nehezen viselték az űrt, amit magunk után hagytunk. Még itt is tartott a lelkesedés és reggel ismét napkeltét fotóztunk a nem messze lévő Papago Parkban. Itt található a város állatkertje is, valamint egy kellemes tó pálmafákkal, és a főattrakció: egy lyuk. A sziklában.

Hole in the Rock

Papago Park

Reggeli a Subwayben, irány Sedona, ami a személyes kedvencem lett az első etapból. Gyönyörű vörös sziklák, gigászi méretek. Nagyon jól ki van építve minden a túristáknak, egyedül a parkolóhelyekkel lehet gond. Itt található a Chapel of the Holy Cross templom is, ami nem túl extra, de a kilátás jó mellőle. Sokmindent elmond, hogy a lenti parkolóból nagyjából 300 méternyit kell sétálni fel a templomhoz, de egyesek golf kocsikkal járnak és felszedik azokat, akik nem akarnak ennyit sétálni. Azt nem tudom, hogy pénzért, vagy ingyen, de nem is számít. Sedonát kötelezővé tenném mindenki számára, aki nyugati parti körutat szervez az USA-ban.

Sedona

Sedona

Így telt az első 3 napunk, hamarosan jövök a következő napok élmény beszámolóival, addigis kövessetek Facebook-on és Instagram-on további képekért.

2018. május 17., csütörtök

Amerikai utazás 1. - Repülés, autóbérlés, érdekességek


A nagy amerikai utazást már tavaly elkezdtük szervezni, természetesen az időpont kiválasztásával kezdődött a tervezés. Mindenképp kiakartunk használni egy hosszú hétvégét, így az április 28-tól május 14-ig tartó időszak 10 nap szabadsággal kivitelezhető volt és ehhez foglaltuk le a repjegyeket is. A célállomás Los Angeles volt, ide a lengyel LOT légitársaság nyújtotta a legszimpatikusabb jegyeket, de sajnos nem ment minden zökkenő mentesen. Az alap felállás az volt, hogy reggel 8-kor Budapestről Varsóba megyünk, ahonnan fél 11 környékén megy a gép Los Angelesbe, ám a 8-as gép időpontját megmódosították, így eggyel korábbi, reggel 6-kor induló gépre foglalták át a jegyünket, aminek örültünk is, mivel több időnk maradt volna átszállni a tengerentúli járatra. Április 28 egy szombati nap, amikor indultunk volna, de a gép indulása előtt 10 órával, péntek este felhívtak minket a LOT-tól, hogy a reggel 6-os gépet törölték. Laza anyázás után hirtelen szertefoszlani látszott az utazás első pár napja, és már nézegettük, hogy miket lehet kihagyni ha néhány nap csúszással érkezünk meg, de jött egy lehetőség, hogy Budapest-Varsó-Chicago-Los Angeles útvonalon menjünk és csak fél nappal később érkezzünk oda a tervezetthez képest. 1,5-2 óránk lett volna Chicagoban átszállni a csatlakozásra, ami alapvetően kényelmetlenül elegendő lehet, hiszen USA-ba belépéskor kikérdeznek mindenkit, hogy mit fog csinálni itt, meddig marad, mivel foglalkozik, stb. A tiszt, aki ezeket kérdezi, bármikor megtagadhatja, hogy belépj az államok területére, ha úgy gondolja, hogy illegálisan munkát akarsz ott vállalni.

Boeing 787 Dreamliner - gépünk Chicagoba

Grönland felett

Európa és Amerika között az új típusú Boeing 787 Dreamlinerrel repültünk, amely széles törzsű, 2 hajtóműves gép, kedvező fogyasztású, 5 tonna kerozinból elvan óránként. Már-már ez a repülők Priusa. Érződik, hogy minél több embert akartak bezsúfolni, minél kisebb helyre, de talán emiatt is volt elérhető áron a repjegy. A gépünk Chicagoba menet jó háromnegyed óra késéssel szállt le, így szűkös egy óránk maradt a teljes belépési procedúrára, amibe beletartozik, hogy a beérkezésünk és indulásunk más-más terminálon volt, tehát még vonatoznunk is kellett közte néhány percet Chicagoban. Hatalmas sor várakozott a beléptetéshez, kezdhettük elkönyvelni, hogy az éjszakát a szeles városban - ez Chicago beceneve - töltjük, de megnyitottak egy új sort ahol hamarabb sorra kerültünk.

Chicago felett 

Az induló terminálnál egy idős hölgyhöz álltunk be, aki néhány telefonhívás után elintézte, hogy ha sietünk, még megvár minket a gép, de kihangsúlyozta, hogy futnunk kell. Az utolsó mondatait már csak úgy mondta, hogy a pult mögött futott amerre mi. Gyors átvilágítás ismét a security résznél, ahol még a cipőt is le kellett venni, hogy az övről ne is beszéljek. Amikor átértünk rajta, már bemondták, hogy a Los Angelesbe tartó 4 személyt várják a beléptetésnél. Annyi időm nem volt, hogy felvegyem az övem, szóval félig lecsúszott gatyával rohantam végig a terminálon, oldalról pedig néhány boltos bíztatásul annyit kiáltott, hogy “RUN, RUN, RUN!”. Teljesen azt a jelenetet kell elképzelni, mint a Reszkessetek betörőkben, amikor a chicagoi reptéren fut a család. Csak mi nem hagytuk el Kevint.

A Los Angelesbe tartó gépünk már ott várakozik

A gépen már vártak minket, megmutatták a helyünket, lihegésemre az egyik stewardess poénosan megjegyezte, hogy ne legyek rosszul, mert nem fognak leszállni. A Varsó-Chicago 9 és fél óra úthoz képest a Chicago-Los Angeles 4 és fél órás út már csak egy enyhe levezetésnek tűnt, természetesen be is aludtunk az út felében. Ezt a járatot az American Airlines üzemeltette, ami már lehetőséget nyújtott WiFi elérésre, valamint több film és zene közül választhattunk a monitorokon.

Hajnal 2 óra környékén landoltunk a Los Angeles Nemzetközi Repülőtéren, ahonnan 5-10 percenként mentek a buszok az Alamo autókölcsönzőhöz. A buszvezető kérés nélkül megfogta a bőröndjeinket és felrakta a buszra, majd 10 perc út után odaértünk a telephelyre. Hajnali fél 3-kor sorban álltunk a bérléshez, de aránylag gyorsan sorra kerültünk. Volt egy foglalásunk a VIPcars-on keresztül, de az ügyintéző látva a csomagjainkat, megjegyezte, hogy nem fogunk beférni az általunk kinézett kategóriába. Pár percen belül adott egy ajánlatot másik, nagyobb kategóriás autóra, amit elfogadtunk, és nem bántuk meg. Egy Ford "Varacskos" Explorer lett a társunk az elkövetkezendő több, mint 2 hétre, ami jó választásnak bizonyult.

Ford Explorer

290 lóerős, szívó benzines motor, természetesen automata váltós, ami szerintem sokkal jobb a manuálisnál, tehát éltük az autót. Fogyasztása olyan 12 liter környékén megállt 100 km-ként, viszont ott MPG-ben mérik a fogyasztást, ami azt jelenti, hogy 1 gallon üzemanyaggal hány mérföldet tud megtenni a kocsi, így minél nagyobb az MPG, annál kevesebbet fogyaszt az autó.

Hű társ volt végig

Amerika híres arról, hogy mennyire olcsó a benzin, ez részben igaz részben pedig már nem. Gallononként, ami nagyjából 3,8 liternek felel meg, 3 dollártól 5 dollárig mindenféle árral találkoztunk, átlagban körülbelül 3,5 dollárra jött ki egy gallon benya.

Kemény terepre azért nem való

Érdekesség, hogy míg itthon 95-ös oktánszámú az átlag üzemanyag és 100+ a prémium, addig ott 87, 89 az átlag és 91-es a prémium. A kutaknál 1 pisztoly van és amelyik benzint választod, azt fogja adni. Fizetésre két megoldás létezik, vagy berakod a hitelkártyád és tankolás végén levonja az összeget, vagy bemész a kasszáshoz, befizetsz előre X összeget és annyit fog engedni tankolni a kút. Nekünk sokszor nem fogadta el a bankkártyánkat a kúton lévő terminál, így előre befizettünk 20-30-40 dollárt és azzal tankoltuk “teli” a disznót.

Töltőállomás

Bérlés végén beálltunk a többi visszavitt kocsi mögé, 1-2 dolgot megnéztek, hogy nem-e tettünk tönkre, aztán a 10 méterre lévő buszhoz irányítottak, ami vitt minket a reptérre.

Érdekességek:
Túlzás lenne azt mondani, hogy egy teljesen más kultúra az amerikai, de nagyon sokban különbözik a mienktől. Az ügyfélszolgálatosok, az eladók és akikkel még kapcsolatba kellett lépnünk mind nagyon kedvesek voltak, ha probléma volt próbáltak megoldást találni rá, mosolyogtak, érdeklődtek honnan jöttünk, mit csinálunk. Olyan apró gesztusok ezek, amik barátságosabbá teszik az utazást, náluk tényleg a vásárló az első.
Közlekedés-, logisztikai mérnökként a legjobban a közlekedésben figyeltem meg a különlegességeket. Ilyen például a 4 STOP táblás kereszteződés, amiből rengeteg van. Itt annak van elsőbbsége, aki hamarabb ért a kereszteződéshez. Elsőre elég fura volt, főleg ha nem csak 1-1 autó van irányonként, hanem már áll a sor, de összességében egy tök jól működő rendszer.
A kisvárosokban tényleg szinte mindenki hatalmas pickupokkal járkál, a bolti eladótól kezdve a vállalkozókig. Természetesen vannak kisebb autók is, de javarészt nagy böszme dögök lepik el az utakat. Az autó típusok fele itthon ismeretlen, vagy teljesen máshogy néz ki kint, tehát sok újdonsággal találkozhat az ember.


Piros lámpán kanyarodhatsz jobbra. Na jó, ez azért elsőre durva volt. Magyarként, akiket már kisgyermek korunk óta a félelemre szocializál a társadalom, nagyon nehéz először átmenni a piros lámpán. Pedig full legális, hacsak nem tiltja külön tábla. Ez szintén egy olyan dolog, ami segíti a közlekedést és nem hátráltatja. Itthon persze nem vezetném be, mert ehhez kell egyfajta nyugodt mentalitás, ami itt többekből hiányzik.
Tényleg mindenhol mókusok vannak, és olyan közel jönnek, mint a filmekben. Tilos őket bántani, de miért is tenné az ember? Sokszor jönnek oda az emberhez ételért, ha nem kapnak, simán lopnak is maguknak. Mellettük persze nagyon változatos állatvilág maradt fent az Egyesült Államok területén, ezekre mindig figyelmeztetnek is a táblák, hogy most éppen kígyó, medve, vagy egyéb állat általi halálra készülj fel.

Nagyon röviden és tömören talán ezek voltak a legnagyobb különbségek, ha valakit érdekel más is, nyugodtan keressen fel e-mailen keresztül.